~Megtörtént minden amit sosem akartam. Utálok élni!~ Lizzie
*Lizzie*
Ma szokás szerint a könyves boltban voltam dolgozni. Mivel nem volt vendég leültem az egyik kis fotelbe, felemeltem az egyik kedvenc könyvem és elkezdtem olvasni. Nagyon belemerülhettem a könyvbe, mert Brad már épp zárni akart, mikor felnéztem.
-Jajj, bocsi!-mondtam mentegetőzve és azonnal a táskámért siettem.
-Semmi baj!-mondta és megvárt az ajtóban, majd kívülről bezárta az üzletet.-Figyelj Lizzie! Nem jönnél el velem inni egy kávét?-kérdezte mosolyogva. Erre a mosolyra nem mondhattam nemet. Dobtam egy sms-t anyunak és beültem Brad mellé az autójába. Sosem ültem még autóban, csak buszon.
-Mesélj egy kicsit magadról!-mondtam rövid idő után. Elmondta,hogy 22 éves. Modellkedik a könyvesbolt mellett ami az apukájáé. De gáz, hogy ezt nem tudtam pedig ott dolgozom. Megemlítette, hogy anyukája az AVON-nál dolgozik és hogy 4 éve még Amerikában laktak.
-Az jó lehetett. Milyen volt bele szokni a londoni életbe?-kérdeztem.
-Nem volt könnyű, de megszokható!-mosolygott rám, majd megállította az autót és kiszálltunk.
-Meghívlak!-mosolygott amikor elővettem a pénztárcám.
-Köszönöm!-mosolyogtam vissza félénken és leültünk egy két személyes asztalhoz.
-Mit kérnek?-lépett mellénk a pincér.
-Két kávét!-mondta Brad.
-Tényleg köszönöm!-mondtam kis idő után.
-Tényleg nincs mit!-kuncogott egy kicsit.-Mikor beszéltél utoljára fiúval?-váltotta komolyra a témát.
-5 éve amikor, nekem jött egy srác az utcán és bocsánatot kért.-mondtam és egy szomorú mosolyt varázsoltam az arcomra, miközben megérkezett a kávénk. Belekortyoltam és vártam Brad reakcióját.
-Nagyon sajnálom Liz! Te egy igazán gyönyörű lány vagy. Nem is értem a fiúkat, miért nem másznak rád amint meglátnak.-mondta a fejét csóválva, de a szemében vad csillogást fedeztem fel, ami megijesztett.
-Mert látják a külsőmön az anyagi helyzetem!- mondtam és felálltam, jelezve, hogy indulnék.
-Várj elviszlek!-kapta el a karomat.
-Rendben köszönöm!-mondtam, mert igazán nem szeretek sötétben buszozni. Kifizette a kávékat és beültünk a kocsiban. Kicsit el gondolkodtam azokon amiket mondott. Miért kellenék pont én a fiúknak? Én, aki szegény és félénk vagyok. Mikor ezeken gondolkoztam, észrevettem, hogy nem arra megyünk amerre lakom.
-Én nem erre lakom!-mondtam és reméltem, hogy csak eltévesztette.
-De én igen!-mosolygott kajánul.
-De én haza akarok menni!-mondtam idegesen és már könnybe is lábadt a szemem.
-Sajnálom szivi, de te most velem jössz!-mondta nevetve.
-Jó ha nem állsz meg kiugrok!-ordítottam el magam és a "kilincshez" nyúltam amikor kattant a zár, jelezve, hogy bezárták a kocsiajtót.
-Bunkó!-orítottam.-Azonnal engedj el!-kiabáltam.
-Sajnááálooom!-mondta mintha tényleg szomorú lenne és tovább vezetett, majd lekanyarodott és megálltunk. Mosolyogva kiszállt az autóból és az én ajtómhoz sietett. Hiába ütöttem és sikítoztam, nem eresztett. A kezében tartott és befogta a számat. A vonaglásom hangos nevetést váltott ki belőle.
Egy hatalmas hálószobában kötöttünk ki, amikor ledobott az ágyra és vadul csókolgatni kezdett, hiába ütöttem karmoltam. Túl gyenge voltam, de nem hagytam abba.
-Fejezd be!-pofozott fel. Az ütés helye erősen égett, én pedig sírni kezdtem.
Letépte rólam a felsőmet és vadul harapdálni kezdte a hasam, néhol a vérem is kibuggyant, amikor rúgtam egyet. Ő hátrált egy kicsit, majd felnevetett és elkapott mikor futni kezdtem.
-Nem mész te sehova. Egy jó tanács, ha nem ellenkezel annyira nem fog fájni!-mondta kajánul és visszadobott az ágyra.
Letépte a melltartómat és a nadrágomat is. Már nem tudtam ellenkezni. Nem volt erőm.
Mikor letépte a bugyimat összerezzentem. Levetkőzött és a fejem az ágaskodó férfiasságához nyomta. Becsuktam a szemem és megtettem, amit nyögésekkel jutalmazott. A hajamnál fogva rántott vissza az ágyra és vadul szétnyitotta a lábaimat. Nem volt előjáték, nem figyelt oda arra, hogy még szűz vagyok. Semmi érzelem, csak vad és durva bánásmód. Erősen belém hatolt mire felsikítottam, ez egy rémálom...
Miután kielégült, hozzám vágta a ruháimat és még egyszer felpofozott, de ezúttal erősebben. Összeestem és négykézláb sírva kimentem az ajtón, ülve felöltöztem ugynais felállni nem tudtam. Kikúsztam az utcára és elindultam ez egyik irányba. Az utcán nem volt senki így nem bámultak meg amiért kúszom. Mindenem fájt, utáltam őt! Sírtam és felerőlködtem magam egy padra, majd sírva lefeküdtem. Nem tudom, hol vagyok, de remélhetőleg reggelre tudok majd járni és találok egy buszmegállót!
Reggel mikor felébredtem már tudtam járni de csak sántítva. Azt hittem semmim nem fog jobban fájni, mint tegnap, de tévedtem. Minden egyes harapás és ütés fájt és rendesen meg is látszott. Fájt...nagyon! Ekkor megláttam egy buszmegállót és odarohantam. 10 perc múlva meg is érkezett a busz.Felszálltam és nem is kellett sok idő haza értem. Felmentem a lépcsőkön és akkor megláttam, hogy az ajtó tárva nyitva és fehér ruhás emberek rohangálnak ki-be.
-Mi történt?-rohantam oda sírva.
-Lizzie?-kérdezte egy orvosnak kinéző férfi.
-Igen!-mondtam türelmetlenül és előtört belőlem a zokogás.
-Sajnálom és őszinte részvétem! Az édesanyjának tegnap megállt a szíve.-mondta és sajnálkozóan nézett rám, én pedig sírva rogytam a földre. Nem...nem lehet igaz. Ő volt a mindenem, a barátom, az anyukám, a testőröm. Mit kezdek én nélküle?
-Hol van?-kérdeztem szipogva.
-Most vitte el a hullaszállító!-mondta az orvos, mire még jobban kitört belőlem a sírás. Nem, nem lehet!
Nem tudtam mit tegyek de az orvos megragadott és levitt az emeletről beültetett egy kocsiba, és elvitt a hullaszállító után.
-Köszönöm!-nyögtem ki. Csak egy mosoly volt a válasza.
Megálltunk és bevezetett egy épületbe, majd egy szobába. Egy fehér lepedővel volt letakarva. Lefagytam. Egyedül voltam a szobában, vele!
Lehatottam a fejéről a lepedőt és megsimítottam a hideg és fakó arcát.
-Szeretlek anyu!-mondtam és megpusziltam, mikor belépett az orvos.
-Sajnálom de mennünk kell!-mondta de én nem indultam.
-Jöjjön!-fogta meg a karom és kihúzott a szobából és hazavitt.
Bementem és leültem a kanapéra. Csak bámultam magam elé órákon keresztül. Mikor olyat tettem amit még sohasem. Felálltam és elindultam, egy.....egy...szórakozóhelyre. Muszáj volt, hogy igyak. Mindenki azt mondja, hogy aki iszik az felejt. Én most felejteni akarok, de nagyon!
Sokan megbámultak, gondolom a ruhám és a sebeim miatt, utána pedig csak ittam...ittam...és ittam!
Mikor már nagyon rossz állapotban voltam elindultam, tényleg elfelejtettem minden rosszat amit az elmúlt két napban átéltem. Ekkor összeestem...kúszva elindultam a tőlem nem messze levő ház kerítése felé, aminek egy csengő volt az oldalán. Próbáltam feltápászkodni, hogy megnyomjam, de már késő volt. Elvesztettem az eszméletem...
Nagyon tetszik :) Kövit :)
VálaszTörlésKöszii..<3 Kint van..;)
Törlés